Magyar Súlyemelő Szövetség

A közgondolkodásban az erős embereket kimondatlanul is megkülönböztetett figyelem és elismerés övezi. Legbelül talán az is megfogalmazódik az átlagemberben, hogy ettől vagy attól a pasitól nem szeretnék egy nagy pofont kapni.

Ezekből a feltevésekből leginkább csak a rész igaz, hogy ezek az emberek valóban nagyon erősek. Ám félni csak a legritkább esetben kell tőlük, hiszen döntő többségük – éppen az átlagot messze meghaladó erőállapotának biztos tudatában – kellő magabiztossággal rendelkezik, ami nyugalmat is ad számukra. Ám legtöbbjük ezzel soha nem él vissza. Abszolút békések, galamblelkűeknek is mondják ezeket az erős embereket.

A 80. születésnapját májusban a legnagyobb csendben megünnepelt Nemessányi Árpád is ebbe a „békés erőember” kategóriába tartozik. Aki egykor 90 kilósan a csaknem 200 kilóval megpakolt rúddal is elbánt és még ma is visszatérően lejár első és szeretett klubja, a MAFC súlyemelői közé egy kis átmozgatásra, attól nem szívesen kérnék egy tenyerest! Árpi szerencsére nem olyan ember, végtelenül türelmes valaki, akit nehéz kihozni a sodrából.

Utolérni sem volt könnyű őt, mivel a nyár nagyobbik részében az egyik lányával és annak családjával együtt nyaralgat Fonyód-Bélatelepen. Miként a mondás is tartja, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamednek kell megindulnia. Így ez esetben én voltam a Mohamed, mivel mindenképpen szerettem volna mielőbb összehozni vele egy utólagos, „nyolcvanas” ünnepi beszélgetést.  Felkapaszkodtam hát a jócskán túlreklámozott balatoni IC-vonatok egyikére és Fonyódon már várt is az 1962 óta jó barátom. A tanyájukra történt megérkezés és egy árnyékos helyre volt „befészkelődést” követően mindjárt meg is kapta az első kérdést.

   – Még most is látszik, hogy jó erőben van. Annak idején előfordult, hogy valaki belekötött Önbe?

– Csak edző koromban esett meg velem, hogy valakit egy kicsit meg kellett dorgálnom. Az Építőknél voltam edző, egy alkalommal vidékre utaztunk a fiatalokkal csapatversenyre. Az egyik 17 éves – egyébként tehetséges – srác visszafelé a vonaton – az alkohol hatására – túl erősnek érezte magát. Kontroll nélkül tette a megjegyzéseket, elsősorban persze a nőkre. Hiába próbáltam csitítani, a szép szó egyáltalán nem használt. A hangoskodás a Budapestre történt visszaérkezéskor, még a pályaudvaron is folytatódott. Ekkor azután besokalltam, és szabályosan kiütöttem ezt a „tintás” gyereket, aki úgy került fölre, hogy közben egy kukásládát is felborított. Nem törődtem vele tovább, hazament. Meglepetésre másnap felhívott és elnézést kért. Bár tehetséges srácról volt szó, mégsem lett belőle semmi, mert végleg az alkohol fogságába került és eltűnt.

   – Én máig is jól emlékszem az első, olyan versenyére, ahol mindenki döbbenetére, valamennyi fogása országos ifjúsági csúcs volt. Ez 1962-ben, az Előre sportcsarnokában történt, ma pedig 2024-et írunk. Hogyan tekint vissza élete 80 évére?

– Megvallom, meglepett, hogy egyáltalán megértem ezt a kerek jubileumot. Egykori sporttársaim-barátaim közül, akikkel nagyjából egykorúak vagyunk, sajnos, már sokan végleg itt hagytak bennünket. Én még egyelőre kisebb sportsérülésekkel megúsztam, megvagyok, de nagyon hiányzik a feleségem, akivel még középiskolás koromban ismerkedtünk meg. Nagyon szép házasságunk volt, de sajnos már 18 éve elvesztettem őt, azóta özvegyen élek. Szerencsémre van két lányom, két vőm és négy unokám, akikkel alapvetően szeretetben és békességben megvagyunk. Nagyon szerettem a feleségemet, vele pozitív közösséget jelentett a házasság. Én jó dolognak tartom a házasság intézményét, persze sokan másként gondolják.

   – Mikor lépett be az életébe a sport?

– Általános iskolás korom utolsó évében egy osztálytársammal a Fradiba mentünk kajakozni, ahol éppen Granek István (mindenkinek csak Pityu) volt az edző. Egy évig jártam a Latorcza utcai telepre, ahonnan rendre kirajzottunk és legtöbbször a Lupa-szigetig és vissza volt a fejadag. Egy alkalommal kis pihenő után vissza akartam szállni a kajakba, amikor véletlenül kitapostam a hajó fenekét. Nagy bonyodalmak után vontattak vissza a Fradi csónakházához, ahol társaim azzal riogattak, hogy meg kell térítenem az okozott kárt. A több tízezer forint hallatán onnan úgy eltűntem, mint a kámfor…

   – A kajaknak ezzel vége lett. Jött a súlyemelés?

– Elsős voltam a Márvány utcai közgazdasági technikumban, amikor egy újságosnál megláttam James Bredford fényképét. A testnevelő tanárom egy korábban ökölvívó, nagyon korrekt ember, Tálai János volt. Magánszorgalomból kiszakított 10-15 perceket a tornaórákból és az életben való viselkedés alapvető normáira igyekezett minket rávezetni. Az ő barátja volt az 1936-os, berlini olimpiára is kijutott Csinger Gyula, a MAFC akkori súlyemelő edzője. Így kerültem oda, többek között Steiner Rudolf, Kockás Endre, Keleti Emil, Duska Emil és a későbbi kitűnő légsúlyú, Nagy Róbert közé.

   – Mikor indult meg látványosan felfelé?

– Azon a bizonyos 1962-es versenyen léptem nagyot előre, azonnal be is hívtak az ifjúsági válogatottba. Ifiként 23 ifjúsági világrekordot állítottam fel, közben egy év múlva már Veres Győző, Földi Imre és a többiek között, a felnőtt válogatottakkal együtt készülhettem. Még érettségi előtt történt, hogy a szövetség embere, Steiner Rudolf bejött az iskolába azért, hogy elkérjen egy néhány hónapos edzőtáborozásra. Végül külön érettségiztem, és komoly segítséget is kaptam a végzéshez.

   – 1963-ban már egészen közelről figyelhette a sportág legnagyobbjait.  

– Budapest rendezte a világbajnokságot, ahol nagy kitüntetésként én lehettem az egyik „lapozó”, aki a rúdra felpakolhatta a megfelelő súlyú tárcsákat. Tényleg lendületben voltam, hiszen az évben a stockholmi felnőtt vb-n már 90 kilóban én is dobogóra léphettem. Nagy dolog volt 19 évesen eljutni Svédországba, ráadásul a vb-n a magyar csapat 2. lett a pontversenyben. Ekkorra már jó barátja lettem Veres Győzőnek. Annak is örültem, hogy az Eb-n 4. lettem, az egyidejűleg számolt vb-n pedig ötödikként zártam összetettben.

   – Abban az időben kezdődött polarizálódni a magyar súlyemelés Veres Győző és Tóth Géza pártolókra.

– 1963-ban Orvos András helyét Veres Győző foglalta el. Huszka, Veres, Ecser és én alkottuk az egyik tábort, a másik oldalon Tóth Géza, Földi Imre és Nagy Robi állt. Én mindenkivel jó kapcsolatban voltam, de voltak olyanok is, akik nem is köszöntek egymásnak. Tatán a két csoport egymástól 30 méternyire edzett. Elképesztő volt. Az 1964-es olimpia eseményei tovább fokozták a feszültséget. Veres        a biztosra vett elsőség helyett csak harmadik lett. Sérült is volt évközben, meghalt az anyukája, szóval nehéz éve volt, de egy kicsivel több szerénység duplán elkelt volna.

   – 1965-ben Veres és Ön kiváltak a válogatottból.

– Akkor kettőnket mindenképpen szét akartak szedni, mi ketten külön edzettünk. Kitaláltak egy hamis felmérőt, amire hivatkozva engem kitoltak a Teheránba utazó vb-csapatból. Erre a Győző is lemondta az indulást, ő is itthon maradt. A rendőrséggel akarták megakadályozni, hogy a vb-napjával egyidejűleg itthon indulhassak egy versenyen, ahol a végül az összetettben elért eredményemmel a vb-n 4. lettem volna.

   – Két olimpián is részt vehetett, és összetettben két 6. helyet szerzett.  

– Mindkétszer (1964 és 1968) stabilan emeltem, de a legjobb formában 1965-ben voltam, ezt utólag is állítom. Az itthon, rendkívül feszült hangulatban lebonyolított versenyeredményemmel 4. lettem volna Iránban, a vb-n, de meggyőződésem, hogy Teheránban nyugodt körülmények között könnyen dobogós is lehettem volna. Mexikóvárost követően kezdtem „leereszteni”, mert nem egyszerűen csak megviselt az a hidegháborús hangulat, hanem kezdtek apróbb sérülések is hátráltatni. 1972-ben fejeztem be aktív pályafutásomat.

   – Párhuzamosan Veres Győző sem tudta tovább tartani a kiemelkedő formáját.

– Győző képtelen volt bárkivel is megalkudni, elveiből jottányit sem akart engedni. Ez annak idején különösen kemény életet jelentett számára. Kapóra jött neki, hogy eredetileg engem akartak kihívni Törökországba edzősködni, de a két kisgyerekemmel erről hallani sem akartam. Összehoztam Győzőt a törökökkel, s végül ő ment ki oda 1973-ban. Ezután egyik hibát a másik után követte el. Nem fizette a szerződés szerint kötelező olimpiai hozzájárulást, majd a két év elteltével azt kérte az OTSH-tól, hogy az engedélyét helyezzék át Ausztráliába, ahonnan kapott egy provizórikus ajánlatot. Ekkor haza akarták rendelni, hogy itthon beszéljék meg a továbbiakat. Ő nem jött, s ezzel disszidensnek minősítették. Elment Ausztráliába, ahol néhány hónap múlva alapvető változások következtek be a sportág megítélését illetően. Ráadásul azt is elérendő célul akarták Győző elé állítani, hogy „le kell győzni az oroszokat”. Ez a kijelentés az ottaniak teljes tájékozatlanságát is bizonyította. A lényeg az, hogy hamar befejeződött az ottani edzősége és nyugdíjazásáig egy őt maximálisan kizsigerelő magyar autókereskedőnél volt kénytelen kemény fizikai munkát végezni. A rendszerváltás idején sokszor hívtam, jöjjön haza, de előbb a nyugdíjazásig akart várni, majd amikor azt is megérte, tovább bizonytalankodott. Végül végleg ott maradt, csak a hamvai kerültek haza, a Bazilikába.

   – Veres Győző 2011. februárjában, Melbourne-ben meghalt, legjobb barátja, Nemessányi Árpád viszont itt él közöttünk.

– Amikor visszavonultam 1972-ben előbb rövid ideig technikai vezető voltam a Budapesti Spartacusban, majd 1975-től a Budapesti Építőknél lettem vezetőedző, egészen 1980-ig. Egy évvel előbb építettek egy olyan súlyemelő termet, mint amilyen talán azóta sincs az országban. Erre mit csináltak egy év múlva? Megszüntették a súlyemelést. Ekkor mentem át a BKV Előrébe, ahonnan 1984 végén Litter István hívására a belvárosi Molnár utcában lévő tanuszodában lettem úszómester. Ott minden jól alakult, kitűnő kollektíva volt, ez eltartott 2000-ig, amikor bezárták az uszodát. Másfél évet még kihúztam és akkor elmehettem nyugdíjba.

   – Az utóbbi két évtizedben mennyire figyeli a sportág eseményeit? 

– Figyelném én jobban, mint ahogy teszem, de ahhoz jobb eredmények kellenének. Emberemlékezet óta most lesz az első olyan olimpia, ahol egyetlen magyar súlyemelő sem lép majd dobogóra. Hosszú évek lemondása lenne az előfeltétele annak, hogy valaki eljusson az élvonal közelébe. Komolyabb támogatást ugyanis csak a legjobbak kapnak, önerőből odáig eljutni viszont csaknem lehetetlen.

   – Elmúlt nyolcvan éves. Mivel tölti az idejét? És vannak-e tervei a következő évekre?

– Harminckét évig csináltam a saját lakásom házának a közös képviseletét nevetséges fagyipénzért, amit két éve abbahagytam. De van egy 200 egységből álló garázsszövetkezet, ott mindmáig tevékenykedek. Saját magamnak a felesége is vagyok, mert özvegységemben mindent én csinálok, még főzőcskézek is. A legnagyobb bajban akkor voltam, amikor a tévé bejelentkezett, hogy házhoz jönnek. Még a konyhát is kimeszeltem soron kívül, ám nem fértek be a lámpáikkal a lakásba és végül a kertben csinálták meg a felvételt.

(jochapress / Jocha Károly)