Magyar Súlyemelő Szövetség

Persze. A sydneyi olimpia volt az utolsó előtti, a Jóakarat Játékok pedig az utolsó versenyem. Hozzáteszem, már az olimpia után abbahagytam a súlyemelést, de a következő évben hívtak, hogy induljak a brisbane-i Jóakarat Játékokon.

Így van, egyáltalán nem edzettem. Kétezer szeptember tizenkilencedikén lezártam a pályafutásomat az olimpiai ezüstéremmel, és csak februárban vagy márciusban jött a felkérés. Fél évem volt, hogy felkészüljek a Jóakarat Játékokra.

Igen, mondván, hogy a csúcson kell abbahagyni. Nekem akkor már négyéves volt a kislányom, és több időt szerettem volna vele, a családommal tölteni.

Én viszont tudtam, hogy a csúcson fogom abbahagyni. Emlékszem, amikor az olimpiai faluba vitt vissza minket a busz, ott ült rajta Nagy Timi az aranyérmével, én meg csak néztem, ahogy ott csillog a nyakában, és arra gondoltam, hogy én is szerzek egyet, ha nem is éppen aranyat.

(Mosolyogva.) Amikor edzést tartok, vagy halkan, vagy nagyon hangosan beszélek. Ha például azt kérem, tegyétek el a telefonotokat, azt nagyon hangosan mondom.

Szerettem volna annak függvényében a hatvankilenc vagy a hetvenöt kilós súlycsoportban indulni, hogy melyikben nincs kínai. Nem kaptam rá lehetőséget, így maradt a hatvankilenc. Tudtam, hogy nehéz megverni Lin Vej-ninget, az indiai Malleswarit meg „ajándékba” kaptam, tudniillik szabadkártyával indulhatott. Igyekeztem úgy taktikázni, hogy Malleswari előtt meglegyen az ezüst, és ettől függően esetleg az aranyra is tekinteni. Szakításban – amely az erősségem volt – száztizenkét és fél kilós világcsúcsot értem el, lökésben azonban a kínai volt a jobb. De válaszolva a kérdésére, igen, jó szájízzel búcsúzhattam el. Nem is gondoltam volna fiatal koromban, hogy egyáltalán súlyt fogok emelni, pláne, hogy kijutok egy olimpiára.

Igen, ráadásul eredetileg csak bemutató sportágként szerepelt volna a sydneyi programban. De engem ez is nagyon vonzott. 1996-ban született Kriszti lányom, éppen otthon voltam vele, és tévén néztem az atlantai játékokat, amikor erről hallottam. El is határoztam, hogy részt szeretnék venni rajta, aztán odáig jutott a történet, hogy mindjárt érmeket osztottak Sydneyben – ahova úgy jutottam ki, hogy az előző évi athéni kvalifikációs vébén szakításban arany, összetettben bronzérmet szereztem.

Igen, olyannyira, hogy 1996-ra gyakorlatilag leálltam. Úgy voltam vele, magam mögött hagytam megannyi Európa- és világbajnokságot, jöhet a családalapítás. De, mondom, lázba hozott, amikor a tévében meghallottam, hogy kétezerben bemutatósportág lesz a női súlyemelés.

Már sokszor elmondtam, hogy súlyemelő bátyám hatására, igaz, titokban kezdtem el súlyt emelni. Annyian szidták a sportágat, annyian akartak visszatartani azzal, hogy csúnya leszel, meg gyereket sem szülhetsz, hogy azt gondoltam magamban: amit ennyire szapulnak, az csak jó lehet.

A civil életemben, a munkahelyemen nem hangoztattam, így nem is tudták, hogy ezt a sportot űzöm. Egyébként eleve későn, csak tizenkilenc évesen kezdtem el.

A vendéglátásban dolgoztam, mert sajnos nem vettek fel a szombathelyi tanárképzőre testnevelés-népművelés szakra. És éppen a testnevelés része nem sikerült…

Hú, sok mindent kipróbáltam. Mielőtt leérettségiztem, kézilabdáztam, röplabdáztam, atletizáltam, a testnevelő tanárok minden versenyre elvittek, én meg iparkodtam győzni. Mindig nyerni akartam. Tudtam, hogy nem lehetek tornász, mert erős a vázam, a küzdősportokra sem vagyok alkalmas az alkatomnál fogva, és mindig eljátszottam a gondolattal, ha tíz centivel hosszabb lábam lenne, modellkednék. Szóval, mindig szerettem volna valamit csinálni.

Kitartás, összpontosítás, fizikai-mentális felkészültség.

Minden edzésre igen tudatosan készültem. Mennyit kell pihennem, mit egyek a délelőtti tréning után, melyik az a pillanat, amikor már megfoghatom a súlyt az edzésen. Egy életformát kellett tartani, buli és kirándulgatás nélkül, sok lemondással. A kitűzött célra tekintve minden mást háttérbe tudtam szorítani, de sokat is kaptam a versenyektől.

Lehet, hogy belejátszik, de nem tudatosan.

Nem, nem akartam megmutatni! Soha, senkinek! Egyszerűen nyerni szerettem volna.

Nem kellett szekeret lökdösni. Bennem akkor hajtás volt, hogy magamtól megtettem. Belülről fakadt. Persze kellett kísérő az úton, kellett az edzői támogatás, a szakmai keret. Ez a lehetőség adva volt a Haladásnál, a súlyemelő-szövetség is segített, nekem csak jól kellett dolgoznom.

Amikor az olimpián versenyeztem, már megvolt az edzői papírom, és 2003-ban – ebben az évben született meg Dorina lányom is – kezdtem el gyerekekkel foglalkozni. Érdekes, Antalovits Ferenc, aki addig az edzőm volt, innentől kezdve a főnököm lett.

Igen.

Hú, hát itt nincs könnyű feladat. Sok mindenre meg kell őket tanítani, de úgy veszem észre, várják is a segítséget.

Nem csak súlyemelésben. Az iskola, a család, a magánélet szintjén is. Figyelni kell a belső énjükre.

Bármit, még azt is, amit a szülőkkel nem. Utána rajtam múlik, elmondom-e, vagy sem, de ha annyira értékes titkot bíznak rám, inkább megbeszélem én velük, és igyekszem megoldást találni.

Sok esetben igen, sőt nem egyszer a szülő veti fel, hogy miben tudnék segíteni a gyermekének, ha ő esetleg nem akarja neki mondani. Szóval, szeretném formálni a gyerekeket, nevelni az életre és a sportra. Szerintem jó helyen vannak, nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… Ugye, én nem iskola, nem szülő vagyok…

Valami olyasmi. Ez a második otthonuk, és aki ide jár, szeretné otthon érezni magát.

Hála istennek, azért mindenkinek jó a szülői háttere, de szerintem fontos, hogy ne csak otthon vagy az iskolában legyen a gyerek, és nálunk tényleg jó közösségre találhat.

Igyekszem az lenni, de inkább következetességről beszélnék.

Itt, a Haladásban könnyebb helyzetben vagyok, hiszen a szakosztályt hatvan éve megalapító, később olimpiai ezüstérmes, világbajnok Tóth Géza hihetetlenül erős alapokat adott a súlyemelésnek Szombathelyen. Vagyis városi és megyei szinten nincs gondom. Nézzünk körül: ez a terem Európa-szintű felszereltségű, fantasztikus körülmények között készülhetünk egy éve. Úgy általában azonban parkolópályán van itthon a súlyemelés. Lehetőségeiket tekintve eleve hatalmas a kontraszt az egyes portágak között, a látvány- vagy a kiemelt sportokat szakadék választja el a felzárkóztatásra váróktól. Úgy vélem, a súlyemelés tett le annyit az asztalra a magyar sporttörténelemben, hogy felvegyék a kiemeltek közé.

Annyit mindenképpen, hogy ha kell, szólok. És talán az sem lényegtelen, hogy itt vagyok, itthon dolgozom, és nem is tervezek változtatni rajta. Mert itt van ám tíz kilométerre az osztrák határ, és azoknak az embereknek a jelentős része, akik ide járnak erősíteni, Ausztriában dolgozik, nem beszélve arról, ha egy fiatal leérettségizik, és szakmát szerez, hopp! – már kint is van Ausztriában. Úgyhogy ilyen értelemben dupla olyan keményen kell dolgozni, hogy megtartsuk a fiatalokat.

Valahogy úgy…