A magyar sportban uralkodik egy nem egészen szerencsés szemlélet arról, hogy ki is az igazán eredményes sportoló? Jelenleg ebbe a kategóriába elsősorban az olimpiai érmesek tartoznak és azok sem számítanak egyenrangúaknak a közvélemény szemében. Az aranyérmesek ugyanis utcahosszal előzik az ezüst- vagy a bronzérmeseket.

Stark András (fotó: jochapress)

Erre a helytelen értékítéletre számos példát lehet felemlíteni. Itt és most csak egyre hivatkozom: 1988-ban, a szöuli ötkarikás játékokon a 100 méteres mellúszásban Güttler Károly mindössze 0,01 másodperccel maradt le az aranyérmes Adrian Moorhouse mögött, aki 1:02.04 perc alatt teljesítette a távot. Ha Güttler nem vágja le a körmét és úgy közelíti meg falat, talán első lett volna.

A lényeg az, hogy elképesztően csekélyek a különbségek az élen haladók, az élen célba érkezők között. Güttler például bizonyára nemzeti hős lett volna és ugyanúgy ünnepelnék mindmáig, mint mondjuk Kovács Ágnest, aki a 200 méteres mellúszásban győzött Sydneyben. Igaz, neki 21 század másodperc előnye lett a végére.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a 3. és a 4. helyezettek között milyen óriási a megítélésbeli különbség. Pedig ott igen gyakran ugyancsak a legkisebb, mérhető differencia alakul ki. Az 5-6. helyezetteket pedig szinte már nem is említik. Pedig ezeknek a sportolóknak is nagyon komolyan meg kellett dolgozniuk azért, hogy egyáltalán kijussanak az ötkarikás játékokra.

Ez utóbbi kategóriára is számos, találó esetet fel lehet hozni. Maradjunk például a tatabányai súlyemelőnél, Stark Andrásnál. Ez az igazi sportember három olimpiára is kiverekedte magát, de összetettben csak 7., illetve 6. tudott lenni, a harmadik alkalommal pedig megsérült a helyszínen, Moszkvában. Ám ezen magas olimpiai helyezések mögött is igen komoly eredménylista húzódik meg. Az 1949-es születésű Stark ugyanis még Európa-bajnok is tudott lenni (1978, Havirov, szakítás) a négy Eb-bronzérem mellett, míg a sportág csúcstalálkozóin, a világbajnokságokon is összegyűjtött két-két ezüst-, illetve bronzérmet.

Stark Andrással hosszas egyeztetések után otthonában sikerült beszélgetnem.

   – Vágjunk a sűrűjébe: Ki volt Veres Győző a magyar súlyemelésben és ki volt Veres Győző a tatabányai súlyemelő szakosztály számára?

– Ott kezdeném, hogy nekem Veres Győző a példaképem lett és az is marad életem végéig. Ha ő nincs, akkor én nem tudok felkapaszkodni az élbolyba. Személye példaképként motivált engem, ráadásul a leszerelésemet követően nem tudtam volna megindulni egyáltalán az életben. Az a fajta meredeken megindult felfelé törekvés meg sem indulhatott volna Győző nélkül.

   – 1969 őszén szerelt le, mi történt ezután?

– Tulajdonképpen volt egy szakmám, autószerelőként szabadultam, de azt is éreztem, hogy a sportban is lennének komolyabb lehetőségeim. Győző amint megismert, azonnal felfigyelt rám, felkarolt és mindenben támogatott. Így volt ez egészen 1973-ig, amikor sajnos őt elküldték Törökországba, hogy ne legyen itthon láb alatt. Túl kemény csatákat vívott Tóth Gézával, Horváth Józseffel és Orvos Andrással – végül ezért kellett mennie.

Balról Stark András és Veres Győző

– Addigra azonban már Ön többszörösen letette névjegyét nem csak itthon, hanem külföldön, a világversenyeken is.

– Igen, és én a végső győztesként kikerült Orvos Andrással is jól tudtam együtt dolgozni, a pályafutásom végéig nem volt vele érdemi ütközésem. Soha nem voltak nagyravágyó törekvéseim, én egyszerűen csak jó súlyemelő akartam lenni.

– Ez a szándéka három évvel a leszerelését követően már meg is valósult.

– Igen, hiszen Tatabányáról negyedmagammal, Holczreiter Sándor Földi Imre és Hanzlik János társaságában kijutottam a müncheni olimpiára, ahol összetettben a 7. helyen végeztem.

   – Már eljutottunk a nemzetközi porondig, de a legfontosabbról, a sportággal való megismerkedéséről még egy szó sem hangzott el.

– A szülőfalumhoz, a Tatabánya szomszédságában lévő Tarjánhoz kell visszakanyarodnunk. amikor ott elvégeztem az általános iskolát. A bátyám már bejárt a városba és arról is kezdett mesélni, hogy jár edzésre a súlyemelőkhöz. Belőle nem lett semmi, mert mindenbe csak belekóstolt. Engem csak két sportág érdekelt akkoriban: a súlyemelés és a torna. Mivel Tatabányán csak súlyemelés volt, így egyenes utam volt oda. Egy súlyt is emelő testnevelő tanár, Détár László volt az első edzőm. 1964 őszén indultam először hivatalosan egy területi versenyen, ahol 50 kilós testsúllyal az akkori három fogásnemben 50,40 és 60 kilóval mutatkoztam be. Az elért első hellyel el is dőlt, hogy végleg kikötök ennél a sportágnál.

   – Melyek pályafutása kiemelt jelentőségű állomásai?

– Az első, kiugró élményt a Győzővel volt találkozásom jelentette. Az ő támogatása és bíztatása is kellett ahhoz, hogy két év múlva, 1971-ben már világbajnoki csapattag lehettem és eljuthattam a „világvégi” Peruba. Az ott elért 10. helyet követte a müncheni 7. pozíció, ahol ha egy lökésgyakorlatot be tudok fejezni, negyedikként végzek. 1973-ban Havanna adott otthont a világbajnokságnak. Ott lökésben ezüst-, összetettben pedig bronzérmet szereztem.

   – Az ugyancsak tatabányai Földi Imre 1972-ben olimpiai bajnok lett. Róla külön is kell beszélnünk.

Földi Imre (fotó: jochapress)

– Őt is a leszerelésem után ismertem meg és róla is csak jót tudok mondani. Az edzőtáborokban minden munkát maximálisan elvégzett – ezért is lehetett negyedik olimpiáján, 1972-ben ő a győztes az 56 kilósok mezőnyében. Hogy mennyire nagy egyénisége volt a sportágnak, azt az is bizonyítja, hogy amikor kiiktatták a programból legerősebb fogásnemét, a nyomást, az ötödik olimpiai fellépésén, 1976-ban, Montrealban, már 38 évesen sem adta alább egy 5. helynél.

  – 1979-ig kemény fogyasztások árán, de tudta tartani a 75 kilót.

– Akkorra viszont elfogyott a szervezetem tűrőképessége, ezért Hanzlik János tanácsára feljebb mentem a 82,5 kilóba. Emlékszem, az Előre SC edzője, Pál Józsi bácsi egyidejűleg „feljebb tolta” Baczakó Pétert a 9o kilósok közé, amely csere végül kitűnően bevált nekik, hiszen Péter 1980-ban megnyerte az olimpiát. Ott én az utolsó pillanatban megsérültem és nem versenyezhettem harmadik olimpiámon. 1982-ig még nagyon jól emeltem, de az ismételt vállsérülésem végül megálljt, konkrétan pedig befejezést parancsolt.

Baczakó Péter (fotó: jochapress)

   – Visszavonult, de maradt a sportágban.

– Orvos Bandi bácsi visszatartott maga mellé segítőjének, így három évig a válogatottakkal dolgozhattam. Érdekes és szakmailag is igen hasznos volt számomra ez az időszak. Akkor volt kerettag a tatabányai Oláh Béla (aki az 1980-as olimpián 52 kilóban a győztessel azonos eredményt elérve, testsúlykülönbséggel csak 4. lett), Király László, Szalai György és Kovács István is. De ott volt a Barsi Laci, a Bökfi Jani, a Jacsó Józsi és a Messzi Pisti is, hogy csak a legjobbakat említsem.

   – 1985-ben Orvos Bandi bácsit Ambrus Lászlóra cserélték.

– Mivel Ambrus Csitneki Pétert választotta maga mellé, így én visszajöttem a TBSC szakosztályába, ahol a vezetőedző Hanzlik Jánosnak köszönhetően óriási létszámmal dolgozhattunk. Volt legalább 6-7 utánpótlás edzője a szakosztálynak és mindegyiknek nagy létszámú csoportja volt. Közel száz versenyzőre felfutott a szakosztály – Hanzlik ezt nagyon jól csinálta!

– 1989-ben újabb fordulat következett be.

Hanzlik János (fotó: jochapress)

– Hanzlik hosszas gondolkodást követően elvállalta a szövetségi kapitányságot, helyére én léptem előre vezetőedzőnek. Ettől kezdve egészen a 2011-ben volt visszavonulásomig betöltöttem ezt a feladatkört. Rengeteg gonddal kerültem szembe a rendszerváltás éveiben, amikor drasztikusan leszűkültek a klub anyagi lehetőségei. A bánya bezárt, az önkormányzat csepegtetett valamennyit, a sportkör is. Nekünk pedig váltanunk kellett és önerőből is pénzhez kellett jutnunk. Termünkben az edzéseket követően az akkor már divatba jött testépítőknek adtuk át a helyet, persze bérleti díjak fejében. Ezekből a bevételekből tudtunk például versenyekre egyáltalán eljutni. Az ezredforduló táján nagyon lassú javulás kezdődött, de igazán komoly erősödés csak 2010-től következett be. Ami pedig a munkám eredményességét illeti, a .legtöbbre éppen a saját unokaöcsém, Stark Tibor vitte, aki Európa-bajnok lett a +105 kilósok súlycsoportjában. Mellette még számos, sikeres versenyzőm volt. Érdekes módon, elsősorban a nők hoztak jó eredményeket, leginkább a junior korosztályban.

– Mára milyen alaphelyzet jött létre a szakosztályban?

– Szerintem anyagilag helyére kerültek a dolgok. Most már csak versenyzők kellenek és persze eredmények is. Gondot jelent, hogy a mai fiatalok leginkább nem vállalják a kemény munkát. A súlypont áthelyeződött a szórakozás, a divatsportágak és a csapatjátékok felé. Ebből következik, hogy ma egyáltalán nem könnyű az edzők helyzete. Komoly munkát jelent gyerekeket toborozni és megtartani őket. Bár itt nálunk, Tatabányán a lehetőségek maximálisan adottak, én ennek ellenére is sajnálom az edzőkollégákat!

– Több mint egy évtizede nyugdíjas. mennyire hiányzik a sportág közelsége?

– Először furcsa volt, egy idő után viszont már el sem tudtam képzelni, hogy délutánonként menjek a csarnokba. Edzésekre már nem akarok járni, viszont a kapcsolatot fenn kívánom tartani a szakosztállyal. Elvállaltam a külföldi kapcsolatok kezelését, mellette a rendszerváltás idején létrehozott alapítványunkat máig is én gondozom. Mostanra jelentősen leszűkültek a pénzszerzési lehetőségeink, hiszen csak a személyi jövedelemadó 1 százalékát kaphatjuk meg.

– A versenyek látogatása révén van rálátása a magyar súlyemelésre.

– Elmondhatom, hogy igen nehéz a sportág alaphelyzete. Elsősorban azért, mert felnőtt korúak nagyon kevesen vannak. A felnőtt ob-n többnyire utánpótláskorúak lépnek a dobogóra. A többiek kritikája, hogy az immár „negyvenes” korosztály tagja, Gyurkovics Ferenc például évek óta első tud lenni súlycsoportjában. Talán az hozhatna fellendülést, ha sikerülne egy olyan várost találni, ahol a tehetségeket az iskolák támogatnák és a kollégiumi rendszer is beépülne a település életébe.

Jocha Károly